Az európai agyvelő szisztematikus áthuzalozása zajlik egy kirgiz völgyben többezer ember és vezető politikusok tudtával és aktív közreműködésével.

/Egy japán szervezésen keresztül koncertezünk éppen Kirgizisztánban, ha lemaradtál volna az előző bejegyzésekről. Később lesz még hozzá több kép is./

A Kircsin-völgy Kirgizisztán legnagyobb tavától, az Iszik-köl tótól 20 km-re északra, négyezres hegyek ölelésében fekszik. Nos ezt nem tudtuk előre, mivel a térképen nem találtuk meg, és a szervezők nem mondtak semmilyen információt a rendezvényről előzetesen. Annyit tudtunk, hogy a Kirchin-valleyben lesz egy rövid kis koncertünk. Arra számítottunk, hogy a nagy megnyitó program mellett a vidéki kultúrházakba is kiszerveznek egy-két érdekesebb, könnyen mozgatható külföldi fellépőt. Izgatottan vártuk a fellépést, hiszen a jakutföldi falusi művelődési központokban tartott fellépéseink maradandó emlékek lettek 3 évvel ezelőttről. Felkészültünk a recsegő, vagy nem létező hangtechnikára, a kötelezően elfogyasztandó welcome drinkre, és a visszautasításunk kulturált megfogalmazására, valamint a többóras csúszásra. Éreztük, hogy jó lesz, az ilyen pici falusi koncertek mindig különleges hangulatúak.

A marsrutkánk (a kisbusz helyi neve) sofőrje igen durván tolta neki a koncerthelyszín felé: dupla záróvonalon szembeforgalommal előzés beláthatatlan kanyarban egy dombon felfelé. Ilyen és ehhez hasonló akciókkal biztosította, hogy a kedves utasok véletlenül se tudjanak aludni, beszélgetni, merengeni az élet dolgain, semmi ne vonja el a figyelmet a helyi földutak varázslatos látványáról és a hasonlóan megkapó kirgíz turbofolkról, ami a rádióból ordított. 

Ahogy az út egyre keskenyedett és lett meredekebb, úgy nőtt az autósűrűség is, valamint a mellettünk elviharzó kékvillógós autók száma is. Kezdett gyanús lenni a dolog: mi van, ha ez mégsem egy kis falusi kultúr ácsolt színpadán lévő fellépés lesz, ahol a helyi tanácselnök és Vologya bácsi családjával udvariasan meghallgatja a zenés előadást. Már egy órája zötykölődünk tömött sorokban, hegynek felfelé, amikor baloldalon kinyílt a táj: egy hatalmas völgy végében feltűnt egy jurtaváros, számtalan parkoló autó, a mezőn átvágtató lovak, vizet locsoló GAZ lajtoskocsik, mézet áruló emberek. Az elképzelésünk a kis falusi művházkoncertről egy pillanat alatt szertefoszlott. 

Egy hatalmas színpadszerű oltár, vagy krályi trón, esetleg áldozati helyszín mögé vezettek. A helyszín egyaránt alkalmas lehetett volna nyilvános kivégzésekre, rockoperára, koronázásra, tömeges misére, vagy mint ezesetben történelmi csaták, lovaszínházi bemutatók és koncertek megrendezésére. A színpaddal szemben (az egyszerűség kedvéért színpadnak hívom) egy hatalmas lovaspálya, azon túl pedig a nézőtér. A nézőtér közepén pedig a törzsfőnöki sátor. A törzsfőnöki sátorban pedig mitadisten,  a helyi hatalmasságokkal együtt ott ült Orbán Viktor és a magyar külügyminiszter is. Erre a szürreáliára azért nehéz ép elmével felkészülni: jurták, tevetrágya, sasröptető nomádok, lovasíjászok, rotyogó birkakoponyák, szőnyegen heverésző kazah nénik és kucsmás hegyi pásztorok között begördülő nagy audikból kiszálló ungarische delegáció. (Személyesen nem találkoztunk.)

A magyar lovasíjászok -egyébként igen jó- programját követően mi is letoltuk röpke performanszunkat. Az egész esemény egy fantasztikus, hatalmas törzsi nomád gyűlés a hegyek között. Családok, közösségek jönnek össze Belső-Ázsia távoli pontjairól, hogy találkozzanak, zenéljenek, sportoljanak együtt. Minden család hozza a saját jurtáját, amik egészen változatos belső kialakításúak lehetnek. Jártunk négyszobás óriásjurtában és pici, szegényes vityillóban is. A jurták mellett a földbe vájt gödörre teszik rá a hatalmas öntvény üstöt, amiben egész nap rotyog a birka. Vagy a ló. Esetleg a kecske. Minden jurtában hatalmas terített "asztal" volt, rogyásig pakolva a házigazda anyagi lehetőségeihez és társadalmi megbecsültségéhez mérten. 

A jurták között a helyi fiatalok lovagoltak el. Kb. annyira arcoskodtak a lovakkal, mint felénk a motorokkal: gyorsulási verseny, csajozás, kapartatás. Az látszik, hogy a lóval nagyon össze vannak nőve. Valaki a tevéjével  Néhányan a sasukkal, de voltak olyanok is, akik jakkal jöttek. 

Nem volt tömeg, pedig sokezer ember volt jelen, de hatalmas területen. Olyan arcok, ruhák, jelenetek váltották egymást, hogy európai agyvelővel nehéz processzálni az élménydózist. Részévé kell válni, hogy ne érezd úgy, hogy egy konstans agyműtéten veszel részt, amiben olyan képeket és élményeket ültetnek a koponyád alá, amik sehogy nem kapcsolódnak a valósághoz. Sámánok dobolnak, miközben tíz méterre arrébb üzbég popra táncol három udmurt öregasszony és balról bevágtat a jelenetbe a egy amerikai túristát bérlovagoltató 8 éves kirgíz kiskölök. Íjászok alkudnak farkasbundára, azeriek próbálgatják a frissen vásárolt kardot, ujghur gyerekek tevegelnek, miközbem te csak nézel, hogy MI VAAAAN?

A por, a tikkasztó napsütés, a nyelvek kavalkádja, a vegetáriánusként benyelt birkamorzsa szépen megtöltötte az agyvelőt. A retinámnak izomláza lett, a neuronok elfáradtak. Ennyit tud a rendszer. Gondolom, aki egy hétig van itt, az a negyedik nap után aklimatizálódik, vagy nem.

Mindenesetre nekünk ma este fellépésünk lesz, így visszaszálltunk a nyugalom szürke kegyelmi állapotába, hogy kellően tudjunk fókuszálni a feladatra.

Velős tőmondatok a kazah birkavelőtől a velőtrázó kirgiz utakig Drabant Béla klaviaturájáról.

Almaty

Másfélmillió az ember, négyzetrácsos az egész, fiatal MAZ trolik. Gyeptéglákkal agyig rakott zil. Építenek, 10 percenként szól a flex. Szombat este nyolckor 30 munkás dolgozik, zöld gyeptéglát raknak a száraz földre, mindennek jól kell kinéznie. Este a közvilágítás olyan, mint 2002-ben moldvában, 30 wattos izzó erre-arra. Közép ázsiai épületek, egymás mellett a high endnek szánt 30 emeletes szálloda, minden márványból, a lábazat is, a szomszéd ház lepattogzott festékű lemez tetejű vályogház. 120 Ft körüli a benzin (bruttó) van 80-as, 92-es, 95-ös, lpg, lada elvétve, sokkal több toyota v8 benzin, jobbos-balos. Kínai teherautók, Gaz, Kamaz, néhány öreg európai import. Szürreális. Az átlagfizetés állítólag 20-30000 Ft a tanároknál, rejtély miből élnek.

Marshrutka

Kazahsztán, Almaty, felvonulási ünnepségnek megfelelő méretű a buszvég, 90-es évek végi, 2000 eleji Mercedes Sprinterhegyek, plussz szék még 4, hely semmi, buszvégen vett hivatalos jegy, tenge, magán személyszállítás. Már az útra hajtunk, amikor szól a sofőr telefonján az ébresztő, hamarabb elment az előző busz. Akkor indul, amikor tele van. A várthoz képest jó utak, kopár táj, csak a sztyeppe, látótávolságig, endless, szárazság van, csak egy béklyózott szamár legelészi a száradt kórót. régi, olajos trafó állomások zümmögnek. 50-es Belorusz bálázza a szénát, porszáraz minden, törik. Minden takarmány kell télre. Fura képtörés a szarrárepedt sprinter szélvédőn, előzés balról, aztán jobbról, fosnak a rendőrtől, mindenki jelez előre, kamaz, aztán a hegyek. 4-8000, havas a sapka, augusztus, 12 %-os emelkedő, másik kamaz, úgy halad fel, hogy szinte áll, egyes. Dombokon random sírok, kő, törmelék, egy fa sincs, csak az út széli telepített. Az összes ilyen fa törzse fehérre meszelve, mennyi meló ez. A határra érkezel, buszból ki, először kazak kienged. Ha nincs meg az immigration fehér papírja, para, de mi lenne tényleg, nem léphetsz ki az országból? Gyalog határon át, krgz be, átvilágít, útlevél, gyalog át, tengéből szom, a wc álló, de nem fajansz, hanem "pottyantós", 10 centi x 40 centi, egy kosár tele félig használt papírral, good luck. Buszt összeszed, heading Biskek. A kopár után egyre több a zöld, van fa, pont ma van a függetlenedésük napja. Troli blicc (zisz), szovjet értelmezésű monumentális épületek.

De az biztos

A tervek szerint, délután egyre érkezünk, az önkéntes reggel óta vár (demiért?). Kontroll kézből ki, szürreálázsia, körbe kell mutatni gyorsan a látványosságokat, de a busz 2-kor indul. Aztán nem indul, nincs. Várni kell, senki nem tudja, mire, meddig. 3 óra után, valami történik, sietni kell, busz nem jöhet a főtérre, bicóhintóval visszük a cuccokat, sietve, busz sehol, what's the plan? 3 óra várakozás, megjön egy full teli busz, valakiket leszállítanak, mi megyünk egy 2 órásra tervezett útra. 5 óra múlva érkezünk, 50-es évekbeli úttörőtábor, tizedik réteg festék a vasbetonon. Így működnek itt a dolgok. 2 nap is eltelik, véglegesnek tűnő program senkinél nincs, easy going. Buszba be, 50 méterenként tányérsapkás egyenruha, M7 méretű útról mindenkit leterelnek, várunk, 50 perc múlva villogó autók 120-al el, csak utána mehetsz, itt még rendesen működnek a dolgok. Nappal meleg, 30 körül, éjjel 8-10.

Lesznek majd kepek is, csak itt zero a feltoltesi sebesseg.  Olvassatok!

Munkatársunk élőben jelentkezik Kirgizisztánból, a Nomád Világjátékok helyszínéről.  A kapcsolásig szíves türelmüket kérjük. Ez nem egy nagy kérés innen nézve, a végtelen türelem országából. 

A kirgiz Balaton, az Iszik-köl (Issyk-kol) partján lévő méretes SZOT üdülő egyik sarkában íródnak ezen sorok. A Nomád Világjátékokra érkező sportolók és fellépő zenészek -ez utóbbiakhoz tartozom én is- rendezett sorokban vonulnak a kétméteres betonhópárduc domborművel ékesített menza-épület felé, miközben fejemben még mindig a tegnap esti megnyitó ünnepség élményei kavarognak.  Azon megnyitóünnepségé, amit Erdogan, Orbán Viktor és több más közép-ázsiai vezető is a helyszínen nézett meg. 

Egy japán szervezésen keresztül kaptunk meghívást erre a rendezvényre, hogy dorombozzunk, a zenekarunkkal fellépjünk. Következésképpen a magyar delegációhoz semmilyen módon nem kapcsolódunk. A magyar sportolókkal viszont találkoztunk egy rövid időre, de erről egy kicsit később. Egy zenésznek az alapvető létfenntartáshoz szükséges igények kielégítésén túl még egy jó hangbeállásra van szükség. Ez nekünk tegnap 10.00-ra volt tervezve. 10.30-kor beközölte a többszáz piros-sárga mackóban rohangáló önkéntes (inkább külföldieket őrző multifunkcionális tolmács-kém-bádigárd-börtönőr kislány, majd kifejtem ezt is), hogy nem megyünk sehova. A tó körül lévő egyetlen utat, kb. az M7-es és a régi hetesnek megfelelő fontosságú és forgalmú autópályát lezárták delegációk vonulása miatt. Hangbeállás nem lesz, máskor lesz, vagy valami, mindenesetre délutánig szabadság van.

Gondoltam kihasználom a hirtelen adódott szabad mozgás ritka lehetőségét és megtekintem az útzárat. Nos, az út nem volt lezárva, autók jöttek, mentek, néha egy elhúzott egy nagyon villogó rendőrautó, vagy egy katonai konvoj. Az út szélén, mindkét oldalon viszont 100 méterenként állt egy tányérsapkás rendőr. Ameddig a szem ellátott. Ez sapka átmérője inkább szombréró volt, csak a hőmérséklet volt hozzá mexikói, a hangulat kevésbé. Szerencsétleneknek a 30 fokban, a tűző napon kellett ácsorogni egy flakon víz és árnyék nélkül. 

Kb. 15 perce szemléltem már a posztkommunista szoft-diktatúrák állami ünnepségeinek közvetítéseiből ismerős látványt, amikor arra lettem figyelmes, hogy a SZOT üdülőnk közösségi betonplaccán a pirosruhások pánikszerűen rohangálnak és keresik a fellépő művészeket, akiket azelőtt negyed órával szélnek eresztettek, hogy azonnal indulunk hangbeállásra. Itt így mennek a dolgok: előre semmit nem tudsz, ha kérdezel, akkor vagy nem kapsz választ, vagy  egyszerre öt egymást kizáró választ is bemondanak. Egyedül azt tudod, amikor indulni kell valahova, valamiért, de azonnal. Majd a buszban indokolatlanul kell várni valakire, valamiért. Másfél órát.  Az eredeti uticélhoz képest egészen másfelé megyünk megmagyarázhatatlan okok miatt.

Útközben valóban belefutottunk egy útzárba. A megnyitóünnekségnek otthont adó Hippodrom lovasaréna előtt húzódó autópályát kb. 3 km hosszan teljes szélességben lezárták. Csak nagyon nagy fekete autóval, sok villogóval ellátott különböző járművekkel lehetett átmenni. Valamiért minket is átengedtek, de csak fém-, drog és mindenkeresést követően. Ha én közép-ázsiai állami vezető lennék, akkor minden bizonnyal nagyon imponálna, hogy errefelé még tudják, hogy hogy kell rendesen csinálni a dolgokat: kb. azt hozta a hangulat, mint amikor Putyin Budapestre látogatott, teljes lezárás, hadihajók a tavon, az ország összes rendőre az utcán (ők egyébként roppant barátságos arcok), hosszú vörös szőnyeg, amire százméterről rápillantani is vétek volt, monumentális lovasstadion (itt a ló a foci) kirgíz népi motívumokkal díszítve, a néptől teljes mértékben elválasztott, külön központi épületben lévő VIP-szektorral. 

A hangbeállásunk végülis megtörtént, ezt követően este mentünk vissza a megnyitó helyszínére. A stadion melletti térkövezett területen gyülekeztek a különböző nemzetek sportolói, képviselői. Itt találkoztunk a magyar csapattal is. Kb. 20-25 íjjász, lovasíjjász harci öltözetben, őkett lehetett látni minden MTI fotón. Mellettük viszont ott volt zöld válogatott mezben (Adidas) az a 25-30 sportoló, akik méltatlanul lemaradtak minden képről, videóról. Egyébként nagyon különleges élmény volt találkozni ennyi gyönyörű viseletbe öltözött emberrel a világ minden részéről. Néprajzosok paradicsoma volt a helyszín: baskír fuvolisták szevasztok, tuvai íjászok szevasztok, jemeni solymászok szevasztok, mongol lovasok szevasztok, kirgiz birkózók szevasztok, amerikai cowboyok szevasztok, madagaszkári nemtudomkik szevasztok, tádzsik döglöttkecskéértharcolók szevasztok. Az egész megnyitó ünnepség nagyon profi volt. A hangzás és a látvány nagyon rendben volt. Legalábbis amit saját leleményességünknek köszönhetően láttunk belőle. Ugyanis ebben az országban csak az a fontos, ami látszik és sajnos ez utóbbinak volt része az összes sportoló és a viseletbe öltözött résztvevők is: addig volt rájuk szükség, amíg végigvonulnak, végigvonulunk a közönség és az állami vezetők előtt. Lehet sikítani, integetni. A vonulást (kb. 500 m) követően el kellett hagyni a stadiont, így nem láttunk semmit az azt követő műsorból.

Jellemző a szervezésre, hogy a zenekarunk japán ügynökével a kirgiz szervezők összeállíttattak egy dorombos delegációt a világ legismertebb játékosaiból. A doromb kirgiz népi hangszer (is). A felvonulás végén bezsuppolták a kis csapatunkat egy mikrobuszba, így egy-az-egyben lemaradtunk arról a programról, ami legjobban érdekelt volna mindannyiunkat: az 1500 dorombosból álló zenekar fellépéséről. Észbontó: a világ különböző pontjairól idehoznak profi, elismert zenészeket, etetik, itatják, őrzik őket, azzal a reménnyel, hogy részesei lehetnek majd egy nagy közös produkciónak, de nem sikerült eddig túllépni a díszpintybe taszított szerepen. Sebaj, ma és holnap két különböző fesztiválon is játszunk, elméletileg.

Mindez persze nem látszódott a VIP-páholyból.

Ennyit a tegnap estéről, csobbanok egyet a bőrt bársonyosan símogató radonos Iszik-köl kellemesen hideg, 780 méter mély vizében. Hacsak nem jön a mellénk rendelt pirosruhás, hogy azonnal indulás van valahova, valamiért.

Amúgy Kirgizisztán varázslatos hely a maga hófödte kopár hegycsúcsaival, jurtáival, bájosan kaotikus utcaképével, iszonyúan kedves embereivel. Itt a magyar rokonságról, mint a legalapvetőbb evidenciáról beszélnek és úgy is viszonyulnak hozzánk. Legközelebb koncertbeszámolóval jelentkezünk.

Tegnap alapos felkészülést követően indultunk útnak Belső-Ázsiába. Az alaposság természetesen jelen esetben is relatív: indulás előtt 2 órával Béla még könyékig olajosan egy kamion általam ismeretlen nevű alkatrészeit műtötte, én pedig próbaltam a város egyetlen népi ruhákat is árusító boltjában levadászni 2 olyan inget, amiben nem zavarnak azonnal haza magyarisztánba, ha meglátják rajtunk. Ezek után következett még a memóriakártyák, hegedűhúrok stb. beszerzése. Miközben én egy rémült zombiként rohangáltam Kecskemét random pontjai között felesleg dolgok után a gép indulása előtt két órával abban a tudatban, hogy még nem pakoltam össze semmit, kedves hitvesem a lényeggel foglalkozott: vegetáriánus férjének a rövidtávú túléléséhez szükséges élelmeket állította össze, úgy mint ropi, szotyi, vega paté, csoki, banán és a változatos ízvilágú szendvicsek, palacsinták. Mindez gondosan sorbarendezve várt a konyhaasztalon, mikor tébolyult állapotomban hazaérkeztem és egy pillantást követően egyetlen mozdulatommal belesöpörtem az egészet egy roppan ízléstelen háundemmes nylonszatyorba. Ez a nylonszatyor volt a túlélés záloga egy darabig.

A repülőúton Kijevből Almatyba az ülés alá helyeztem a szatyrot, mint a hozzám legközelebb eső pozíció, ahol ingóságaidat legálisan tárolhatod. Szerencsére nem volt szükség arra, hogy a szendvicsek alufóliából való kicsomagolásának szakrális mozdulatsorát megkezdjem, ugyanis egy közepesen ehetetlen, de húsmentes tésztaszerűség volt a kaja a gépen. Egyébként pontosan ugyanaz, mint 2 hónapja egy mésik kijevi járaton. 

Egy kedves kazah utitársam említette, hogy Almatyban mindenképpen menjünk el a Green Bazaarba, mivel ezernyi fűszer, gyümölcsök, zöldségek, virágok özöne vár ránk. Megérkezésünket és egy rövid alvást követően első dolgunk volt, hogy ezt a bazárt felkeressük. Vegetáriánusként nem tudok vidámabb napkezdést elképzelni, mint egy friss zöldségekkel és finom sajttal megtömött helyi kenyérféleség, amit esetleg még össze is sütnek. Mindehhez egy helyi gyümölcsökből facsart innivaló és egy finom kávé és indulhat a nap.  A Green Bazaar nevéből kiindulva tökéletes választásnak tűnt. 

Az épületet megközelítve már sejtettem, hogy nem a kazah öko-vega-bio-hipszter gasztroblogger mikroközösség becsábítása miatt nevezték Green-nek a helyet, hanem azért, mert valószínűleg még a szovjet időkben a festékgyárban kimaradhatott néhány hektó zöld festék, amit valahova fel kellett kenni és az elvtársak úgy gondolták, hogy az almati piaccsarnokra pont elég lesz, így ez már jó ideje zöld. A remény azért még élt bennem néhány lépés idejére, hogy talán nemcsak kívül  zöld, hanem szellemiségében is. Nos a remény a kapun belépve elillant. A hiú ábrándok helyét betöltötte az igen sokszínű húspiac váratlanul gazdag felhozatala. Tulajdonképpen, mintha egy háziállatokra szakosodott anatómiai konferencia aulájában szervezett termékbemutató és egy tanyasi állatsimogató romjai keveredtek volna össze valamikor a 60-as évek Szovjetúniójában. 

A csinos műanyag csipkés abroszokon ízlésesen el voltak rendezve a birkafejek, lógégék, nyuszilábak, kecskeszívek, marhanyelvek. Minden szépen, szakosan, katonás sorban. Az egyenfityulában és kötényben tüsténkedő kedélyes bábuskák pedig miután észrevették, hogy nem vagyunk helyiek, a szokásosnál is teátrálisabb mozdulatokkal töltötték a lóhurkát, bízva abban, hogy a reggelinket náluk költjük el.  Nem tettük. Muzulmán többségű ország lévén egyedül sertést nem láttunk, de nagyjából minden mást.

A sajtospultnál olyan sajttermékek voltak, amiről mégcsak nem is hallottunk otthon: száraz, tengeri szivacs kinézetű, sárga tevetejből készült valami. Ez nem volt egyébként annyira rossz, mint amennyire én tartok az ilyesmitől. Volt lósajt is, bár soha nem jutott volna eszembe sajtnak hívni egy kb 1 cm átmérőjű, szürke, sós-savanyú, ropogós gólyót. A szokásos kecske és tehénttejből készült dolgok is igen változatosak voltak. 

Nagyon szeretem a piacokat, nagyon klassz hely a Green Bazaar Almatyban, igazi poszt-szovjet, Belső-Ázsia feeling. Viszont ha vega vagy és az utolsó otthonról hozott összeszáradt kakaós palacsintát is megetted már, nem a Green Bazaar a te helyed. 

A vibráló, majd' kétmilliós város a styeppe és a Tien San határán minden bizonnyal holnapra is tartogat valamit számunkra, amit kiskunsági szubjektív szemszögünkből megtapasztalva ki kell írni magunkból.

Örülök, örülünk (Béla barátom, zenész- és utitársam is írni fog) ha olvasod, osztod, reflektálsz. 

Dorombos kalandjaink a Zoorddal újabb különleges helyre repítettek minket: Asztanába, Kazahsztán fővárosába. Egy szürreális ország szürreális fővárosa. A belső-ázsiai ország neve általában keveset mond az embereknek, pedig Nyugat-Európánál nagyobb. Hatalmas, végtelen síkság, ahol a látogató távolba révedő tekintetét nemigen zavarja meg semmilyen 10 centisnél nagyobb növény. Persze, ha pont akkor jár arra, amikor elviselhető az időjárás a távolba révedéshez és nem éppen 40 fok meleg van, vagy 45 fok hideg van.

Alig ocsúdtunk fel hazatérésünk és a különböző élménybeszámolók után, máris kaptunk egy megkeresést a moszkvai Magyar Intézet nagyon kedves munkatársaitól, miszerint azt szeretnék, hogy a Magyar Nagykövetségen mi lépjünk fel a március 15-i ünnepség keretében. Többször is visszakérdeztem, hogy biztosan a mi triónkat szeretnék-e, ugyanis mi nem játszunk mást, csak amit szeretünk, ez esetben ez a moldvai népzene elég sajátos hangszerelését és értelmezését jelenti. Szerencsére  az Intézet programszervezői látták legutóbbi moszkvai koncertünket, így tudják, hogy mire kell számítani: pátoszmentes, erőteljes, bulis moldvai zene a maga nyersességével, ösztönösségével. A dolgot finomítandó egy táncos pár is utazik velünk, Herédi Katalin és Dr. Karsai András, így egészen biztosan különleges és szép programot tudunk nyújtani. Ezt követően pedig egy belvárosi, jónevű klubban, a Vermel fogunk táncházat tartani. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy milyenek lesznek a fellépések, milyen lesz a közönség. Az ambivalens érzésekről pedig a hajtás után...