Igaz, hogy már több mint egy hete haza jöttünk, de valahogy nem éreztem kereknek az útinaplót úgy, hogy az utolsó napról nem írok. Még indulás előtt elvállaltam a feladatot, hogy az összes napról készítek összefoglalót, hát ne maradjon ki a záró akkord se.

Szombat estére mindhármunkat ledöntött a totális fáradtság és a jetlag. Nem is elaludtunk, hanem elájultunk a Magyar Intézetben a szobáinkban. Azért komoly pihenésre ezúttal sem ragadtattuk magunkat, mert vasárnap reggel 7-re már jött is értünk Kolja, hogy kitranszportáljon bennünket a Vnukovo reptérre gépkocsijával. Az út ismét elég kalandosra sikerült, egyrészt mert a moszkvai forgalom vasárnap első óráiban sem csillapodik szemernyit sem, másrészt pedig Kolja autójának szélvédője olyan szinten volt koszos-sáros, hogy semmit sem látott a 10 sávos útból… A helyzetet tovább nehezítette, hogy az ablakmosó folyadék is kifogyott… Egy benzinkútnál kénytelenek voltunk lehúzódni és orvosolni a problémát, de ahogy Kolja megállította a kocsit az út szélén, hát mit mondjak… éreztem már magam nagyobb biztonságban.

A repülőtéren gyors elköszönés, majd szokásos dobcsomagoltatás, és kb. fél óra múlva passport controll. Az irataink rendben is voltak, a hegedűvel azonban ment a paráztatás rendesen. A kisasszony kizárólag oroszul volt hajlandó kiabálni, mi meg kiabáltunk vissza magyarul. Jó móka volt, bár egy idő után kezdtük azt gondolni, hogy Bélának hegedű nélkül kell hazatérnie. Természetesen a helyi morálnak megfelelően próbálkozhattunk volna kenőpénzzel (ahogy moszkvai ismerősök ajánlották), de totál béna módon mi az összes rubelünket elköltöttük. Aztán érkezett egy jófej vámtiszt arc, és végül átengedett minket, de megígértette, hogy legközelebb papírok garmadával igazoljuk majd a hegedű származását, értékét, és a készítő családfáját is prezentáljuk 1850-ig visszamenőleg.

A Wizzair simán bevette a cuccainkat, így a maradék egy üres óránkat szörnyűpizza és pocséktea fogyasztással töltöttük.

A repülőút frankó volt, azt leszámítva, hogy az akkut orrdugulásom miatt a landolás pokoli kínokat tartogatott a számomra, és utána órákig alig hallottam.

Itthon már nagyon vártak bennünket, engem speciel fantasztikus ebéddel, sütihegyekkel, és coca cola – mizo kakaó kombóval fogadtak. Rendben visszatértünk, a csomagjaink, benne az ajándékokkal sértetlenek voltak, az átállásra azonban kellett még némi idő. Nem csoda, hisz valóságos tér-idő ugrást hajtottunk végre, amelynek keretében két héten át az összes esténket elgörbítettük.